Valahol a színészet és a hazugság között kezdődött. A fantáziavilág küszöbén, az álmok tengerén, a nagy falak mögött. Egyszer csak észreveszi az ember, hogy magában beszél. Észreveszi, mikor álomra hajtja a fejét. Milliónyi történet, milliónyi képkockái peregnek a szeme előtt. Ébren is, álomban is. Akkor jut el az emberfia arra a szintre, hogy megoldást kell keresni. A portölő rongyot lecserélni a klaviatúrára, a porszívót pedig gondolkodásra.
Végül is a mai napig is szívok! Szívom magamba azt ami érdekel, azt ami megmozgat, azt amire felkapom a fejem, és leírom. Emlékezetből, néha picit hozzátéve, vagy elvéve. Leginkább a főzéshez tudnám hasonlítani. Adott egy alap szituáció, ami bennem, benned van, azt kell kiszínezni, megfűszerezni, becsomagolni úgy, hogy mást és magadat is még jobban szórakoztasson!
Aztán, törvényszerű, hogy jön egy mélypont, mikor úgy érzed minden amit eddig kiadtál magadból, kitálaltál az asztalra megromlott. Olyankor a tested, a szervezeted reagál! Állj!(Esetemben feküdj! Szó szerint) Kapsz egy ajánlatot, és úgy érzed megcsináltad. Meg persze ez igaz de a nagy francokat csináltad meg. Hiszen még csak most kezdted, de te mégis úgy érzed nincs mit főzni, nincs mit megfűszerezni kiszínezni. Hetekig, hónapokig csak a villogó kurzor helye vibrál körülötted. Kiégett lelked minden pillanatban "témát" keres, és persze talál is, hisz benned van, de egyszerűen képtelen vagy bármit is kirakni, összeírni. Aztán jön valami váratlan, kattan az agyadban egy fogaskerék és megvan..újra pörög a képkoca, újra előjönnek a fűszerek, a színek és újra jársz!
Főnix madárként állsz újra a csatasor elejére, hogy legyőzd önmagad! Nem baj, ha megint jön a kék halál, hisz már újdonsült ismerősként fogod köszönteni.
Az írás a legkockázatosabb dolog a világon, hiszen a szavak kétélű fegyverek, amik minden egyes lelket szíven szúrnak. Mindenkire hatással van, de nem mindenki értheti a mögötte rejlő megmondhatatlan érzés varázsát. Nekem megadatott. Mára hivatássá vált, munkává, feladattá. Ám valahol legbelül: Önmagammá!
